Natúra és kultúra elkülöníthetősége nem csak amiatt ütközik nehézségekbe, mert a 20-21. századi költészet a könyv fejezeteiben előtérbe kerülő darabjain keresztül olyan átmeneti terekkel szembesülünk, mint a park, a hegytetőre épített kilátó vagy a fű által benőtt roncstelep, a Vérmező vagy a Tiergarten.

Hanem azért is, mert az irodalmi szöveg a tér leírása helyett annak megírását végzi el a téralkotás kultúrtechnikáinak közbejöttével, amely folyamat az írás és a topográfia térbeli működésein alapul. A natúrához való hozzáférést ugyanakkor a testhez való odafordulás esetében is ez a nyelvi-technikai keretezettség teszi kérdésessé. A saját testhez történő odafordulás irodalmi példái azt mutatják, hogy a testen, a fájdalmon, a test önműködésein keresztül elsődlegesen a saját magunkhoz való közvetítettség tapasztalata érhető el. A könyv címében rejlő feszültség mindezek alapján abból áll elő, hogy a poétika mint megalkotó létrehozás az organikussal mint nem-technikaival kerül összefüggésbe. Az organikus - akár mint testi, szervi - jelenléthez jutása ugyanakkor nem történhet másképpen, mint a poétika közbejöttével, ami által e jelenlét háttérbe is kell, hogy szoruljon. Az organikus jelenléthez való hozzáférés folyamata együtt jár e jelenlét szükségszerű elfedésével.

Mezei Gábor (1982) költő, az ELTE tudományos munkatársa. Első monográfiája 2016-ban jelent meg Fordítás és anyagiság - Az írás mint kultúrtechnika az Örök barátainkban címmel. Verseskötetei: függelék., 2012; natúr öntvény, 2016; száraztenger, 2021.

A szerző portréját Belicza László Gábor készítette.

---

Rólunk mondták eddigi vásárlóink: