A magyar szociológia utóbbi ötven évének egyik meghatározó és nemzetközileg legismertebb alakja Szelényi Iván. Ahhoz a szociológusnemzedékhez tartozik, amelyet a társadalmi tények feltárásán és a belőlük levont összefüggések keresésén túl az elméletalkotás igénye vezet. Nem ragad le a szigorú empirikus megközelítésnél, hanem arra törekszik, hogy állításait legalább középszintű elméleti keretben fogalmazza meg. Mindezt innovatív és provokatív módon. A közhiedelemmel ellentétben a tények ugyanis nem beszélnek önmagukért, azokat kontextusba helyezve kell értelmezni, majd – ha lehet – a kontextusból kiemelve a szociológiai elméletalkotás részévé tenni. Legfontosabb műveiben Szelényi mindig képes volt olyan meghökkentő kérdéseket vagy erős állításokat megfogalmazni, amelyekkel megkérdőjelezte a szakmai konszenzust. A Szelényi-recepció hullámzása egyrészt folyamatosan fenntartotta a szerző munkássága iránti érdeklődést, másrészt a szerzőben is megerősítette az alkatától amúgy sem idegen ironikus viszonyt mind művei befogadásával, mind pedig az átfogó társadalom-magyarázatok érvényességével kapcsolatban. Nincs még egy szerző a hazai szociológia történetében, aki több önkritikus reflexiót írt volna saját korábbi munkásságával kapcsolatban, mint ő. Ezek az írások azonban minden esetben az adott téma továbbgondolását, a korábbi állítások új kontextusba helyezését, és így a tudományos diskurzus folytatását hozták magukkal. E kötet szerzői Szelényi életművének kérdésfeltevéseihez kapcsolódnak, azokat értelmezik, kritizálják és gondolják tovább.
Rólunk mondták eddigi vásárlóink:
